Egy kalifa történetei

Két lány a Széchenyi fürdőben. Az egyik nagyon szőke, a másik nem.

-          Te Julcsi!

-          Mmmmm…

-          Az a pasi figyel minket!

-          Melyik pasi?

-          Hát az, ott, napszemüvegben és fürdőgatyában!

-          Aha. Van itt vagy 50 pasi, napszemüvegben és fürdőgatyában. Mi lenne, ha konkrétabb lennél?

-          Hát, az, ott!

-          Az ég szerelmére, ne mutogass, olyan vagy mint egy szemafor! Inkább írd le, merre van!

-          Hogy írjam le? Se papír, se toll nálam! De várjál csak, itt van egy papírzsepi, majd a rúzsommal…

-          Állj már le! Azt csak úgy mondják! Hány irodalom óráról hiányoztál? Na, mindegy. Szavakkal mond el, hol van!

-          Hát ott, a hableánytól jobbra!

-          Hableány, az eszed tokja, az. Sellőnek hívják, te tájékozatlan…

-          Jóvanna. Látod már?

-          Látom.

…

-          Te Julcsi!

-          Mi van már megint?

-          Milyen lehet a feneke?

-          Honnan a francból tudnám, hát rajta ül!

-          Szerintem olasz lehet…

-          Ezt meg honnan a jó büdös fenéből veszed?

-          Hát, a nyakláncából, meg hogy szőrös a mellkasa.

-          Hát, anyám, te teljesen meg vagy huzatva…

…

-          Te Julcsi!

-          Hogy az a… MI VAN?!

-          Ez a pasi, tuti, hogy engem néz!

-          Miből gondolod?

-          Hát, hogy bizsereg a bőröm.

-          Akkor, én a helyedben, nem kezdenék vele. Tuti, hogy lézerez a szeme, azért is van rajta napszemüveg. Tudod, ez az olasz pasiknál kötelező, munkavédelmi szempontból.

-          És mi van akkor, ha idejön, és megszólít?

-          Akkor jó nagy szarban vagy, anyám, az van.  Mert, ha tényleg olasz, egy szót sem tudsz olaszul, de én sem. Meg más nyelven se. Mire megtanítod csak annyira magyarul, hogy megértse, „mit gondolsz rólam, én nem vagyok olyan”, már rég túl vagytok a második meneten J.

…

-          Te Julcsi! Ez most feláll! Erre jön!

-          Basszus, tényleg. Imádkozz, hogy ne olasz, hanem sima szolizott Sas-hegyi villabubus legyen!

-          Na de hát…nem is ide jön! Elmegy mellettünk!

-          Legalább megnézheted a fenekét. Tényleg jó segge van!

-          Pedig én már azt hittem…

-          Látod, anyukám, ezért nem jutsz te semmire. Ha nem vetted volna észre, itt van mögöttünk, 10 méterre a sörcsap. Ez a pasi csak azt leste, mikor állnak kevesen az ablak előtt J

Szóval, mint jeleztem, az egyik szőke volt, a másik nem…

Bevezetőként, amit tudni kell, a Hungaroring nem vidámpark, vagy állatsimogató, itt, kérem, rend van, és fegyelem, mert némiképpen veszélyes üzemnek számít. Nem lehet csak úgy, össze-vissza csellengeni a területén. A pálya biztonsága mindenek előtt, mert 240 km-es sebességnél nem nagyon lehet még a kerítésre is figyelni.

Vannak napok, amikor „nyílt” a pálya, motoros, autós rendezvény van, ilyenkor be lehet menni nézelődőként is, persze, egy meghatározott területre. Ha ilyen esemény van, nem gördítünk akadályt a belépés elé. Vannak olyan napok, amikor légmentesen zárt, mert ilyen-olyan márkák szigorúan titkos teszteléseket végeznek. Aztán vannak, amikor honiak, vagy külföldiek bérelik a pályát, ilyenkor persze sógor-koma is benéz több-kevesebb időre.

Titkoséknál meg még a madár röptét is figyelnünk kell, hátha konkurenciáéktól érkezik.

Ehhez képest tessen értékelni a következő jellemrajzokat.

Magyar, tipikusan a nem-e lehetne-e.

Két féle van, az éppen erre járt, és a célzatos. Az éppen erre járt rendszerint az Aquaparkból jön át, egész napos áztatás után, ha már itt van, hát benéz ide is. Aztán piszkosul meg van lepődve, hogy nem lehet. Ráadásul konstatálja, hogy éppen beengedtem valakit, hát felháborodva kérdi, hogy annak meg akkor miért lehet? Egyszerű lenne a válasz, ha mondhatnám: csak. De akkor udvariatlan bunkó vagyok. Magyarázzam el neki, hogy már bocsánat, de mintha én lennék ezért a felelős, és nem vagyok köteles a döntésemet megvitatni vele? Inkább előadok valami blablát. Ha jól csinálom, rendszerint lecsihadnak.

A célzatos is éppen erre járt, de ő az ország másik végéből, és ha már, hát nem-e lehetne-e. Tényleg sajnálom, de nem.

Van még egy külön fajta, aki vendéggel jön. Jellemzően kurva messzi vendéggel, Kamcsatka, Csucskföld, Izland, Dél-afrika, ilyesmi. Persze, csalódott. Mi a fenének nem telefonálnak előtte ide, nem igazán értem.

Szlovák.

Az ottani magyarokkal nincsen semmi gond. Tündéri aozó (nógrádi) tájszólással kérdeznek, ha nem lehet, szó nélkül tudomásul veszik. A szlovákok is hasonlók, becsülöm, hogy ha bármennyit is tud magyarul, megpróbálja a mi nyelvünkön.

Román.

Az erdélyiek egyértelműen a rokonságra apellálnak, némiképp szánalmat ébresztendő, ha már itt vannak, akkor, ugyebár. A másik fele bukaresti rendszámmal érkezik, jó, ha tud angolul. Na, ők már magabiztosabbak, az autójuk minimum Audi. De ők sem ágálnak, hiába, Ceauchescu fegyelmet tartott.

Lengyel.

Na, az külön állatfaj. Erőszakos, arrogáns, ha már ilyen messziről eljöttek, miért nem mehetnek be, különben is, polák, wenger, dve bratanki.  Mondom, akkor se. Akkor jön az alku: de, csak ide a szoborparkba, legalább. Megesik a szívem rajtuk – mert én egy arany ember vagyok tkp. – erre mi történik? Tuti, hogy megpróbálnak meglógni a pálya felé, node, van ám nekünk kamera, jó sok, meg van ám nekem rendőrsípom, jó hangos, hát visszafüttyentem a kis renitenseket! Annyi betyárbecsület van bennük, hogy vigyorogva jelzik: próbálkoztunk, nem jött be, de azért nincs harag?

Ukrán.

Ők a csodálkozós fajta. Egy árva európai nyelvet nem beszél, de azért magabiztosan megszólal angolul – már, ha az angolnak számít. Aztán csodálkozik, hogy oroszul válaszolok neki. Így jól el is társalgunk vagy egy percig, de a nye mozset büty az csak egy árnyalattal finomabb, mint a nyilzjá J

Orosz.

Ilyen nem sok van, de ha igen, akkor moszkvai, tűzpiros Ferrarival, ahogy kell. Hogy ő menne egy-két kört a pályán. A „nem” szócska ismeretlen számára. Cserébe a számok nyelvén igen jól ért. Mondja, ezer euró? Mondom: nem. Mondja: kétezer euró? És nyúl a zsebébe, ahonnan, mint az amerikai filmekben, gumiszalaggal átkötött guriga pénzt húz elő. Nabazdmeg. Akkor éppen 300-on állt az euró, este 7 óra volt, sehol egy lélek, kikapcsolhatnám a képrögzítőt, a kutya se tudná meg, én meg jó fél misivel beljebb lennék. Igen ám, de ott van a Ferrari, utcai gumikkal, aminek a pályán a tapadása nyista, a jófiú meg, tuti, hogy padlóig nyomja a gázpedált, már az első kanyarból nem tud kijönni, hiányzik az nekem, hogy úgy vakarják le a gumifalról? Szóval, nyet.

Osztrák, német.

Egykutya. Pökhendi, fölényes, hangoskodó, különösen az ossie – volt NDK-s – hogy ő most miért nem mehet be? Merthogy a Nürnburgringen, vagy Hockenheim-ban, bezzeg. Mondom, akkor el lehet menni bezzegékhez. De hogy ők fizetnének. Ránézek a fazonra, 20 éve semmi sem változott, csak a nyeles fésű hiányzik a farzsebéből: másfél millió HUF, ha gondolja, de előre le kell szervezni. Erre rendszerint el szoktak hallgatni.

(ha bele gondoltok, nem is sok. 1,2 mille a pálya, a maradék a kötelező műszaki és humán mentőszolgálat díja. Ha csak a motorosokat nézem, egy garnitúra pályagumi min. 200 e HUF, a protektoros ruházat ugyanannyi, a sisak 80-100 e HUF, a motor min. 2 mille, tízen összeállnak, és mellényzsebből kibérelik a pályát…)

Holland.

Csak kalandvágyból téved erre. Három éve volt négy, a futamra jöttek. Ebből három minden reggel bejött a pályára, a negyediket meg leadták egy büfésátornál. Délre már a második üveg egri bikavérnél tartott. Este aztán felnyalábolták, és hazatámogatták. Ez így ment négy napon keresztül J.

Általános megfigyelés, hogy mindig a nőt küldik előre, kérdezni, tárgyalni. Csak tudnám, miért?

Fantáziálnék? Talán igen, talán nem...

- Jó napot kívánok, határátlépő ellenőrzés! Kérem az okmányokat előkészíteni, átadni!

- No, lássuk csak. Neve?

- Na igen, én is látom, hogy ide van írva, de azért magától is akartam hallani. Mert ki tudja manapság?

- Szóval, Rabinovic Ignác.

- Jóvanna, én is látom, cézével írja. Lényegtelen.

- Ez már eleve gyanús. Mondhatnám, nagyon gyanússss!

- Aztán meg ez a keresztnév.

- Hogy becézik magát, tán csak nem nácinak? Hehehe, jó, mi? Náci…

- Szóval, cézével írjuk a nevünket, és nácinak becéztetjük magunkat!

- Ejnye, ejnye. Ez elgondolkodtató…Álcázzuk magunkat, álcázzuk?

- Mi az, hogy ez nem tartozik az ellenőrzés tárgyához?!

- Ahhoz az tartozik, amit én meghatározok! Nahát!

- Lakik?

- Persze, hogy lakik, nem is ez a kérdés, de milyen jogon?

- Mert vannak ám, akik azt hiszik, hogy csak úgy lakhatnak, pedig hát nincsen is joguk rá, mert nem idevalósiak!

- Hogy hová nem valósiak? Hát, Magyarországra!

- Hogy maga magyar állampolgár? Lári-fári, azt mindenki mondhassa! Mióta az?

- Hogy születésénél fogva?

- Oszt tudja-e bizonyítani? Igen, itt és most!

- Nem?  Na, látja…

- Még Nagy-Magyarország matricája sincs, oszt itt bizonykodik nekem, hogy magyar.

- Hogy nem kötelező?

- Jó ember, maga el van tévedve!

- Ha egyszer kilép innen, hogy a bánatba talál vissza Nagy-Magyarország határain belülre, matrica nélkül? Nem tudta, hogy ez egyben nyomkövető is?

- Na látja. Ez a baj magukkal. Nem bíznak a kormány gondoskodásában.

- Úti cél?

- Mi az, hogy mi közöm hozzá?  Csak megy valahová, nem?  Ha olyan titkos, hogy el se mondhatja, még gyanakodni kezdenék.

- Hogy Európában vagyunk, meg hogy Úniós határ? Elmaradt egy brossúrával, polgártárs! Ez itt Hungarisztán határa, ha nem tudná!

- Mióta, mióta! Ezer év óta! Csak most lett kijelölve! Személyesen Pártunk Nagy Vezetője által! Tetszett volna nézni a híradót!

- Hogy melyiket? Én csak egyet ismerek, a JH-t, tudja, a Jobbik Híradót. Miért, van más is?

- Felekezete? Jó, jó, ne is válaszoljon.  Ezzel a névvel…

- Látom, maga mégis okos fiú. Megfogadta a tanácsot. Tessék, a papírjai. Nem lesz rá többet szüksége. Elmehet. Most még…

- Haladjon  egyenesen előre, kb. 200 méter után ki lesz írva, Tel Aviv arra. Csak kövesse a nyilat. A magyarok nyilát, hehehe.

- A soha viszont nem látásra!

Gondoljátok, hogy rosszat álmodtam. Gondoljátok, hogy megterheltem az emésztésem töltött káposztával. Gondoljátok, hogy elhagyott a kedvesem.

Gondoljátok, hogy túlzásba estem?

Én nem gondolom.

Mert gondolkodni, egyelőre, még szabad.

Szebb jövőt, minden esetre…

Már rég óta együtt voltak  ketten, az ember és a kutya. Az ember Ember volt, a kutya Kutya. A kutya ugyan nem tudta, hogy ő Kutya, de az Ember mindig így szólította. Nem is volt más neve.

Nem éltek se jól, se rosszul. Leginkább csak éltek. Hol itt, hol ott. Az embernek volt egy jó meleg hálózsákja, ha nagyon mord volt az idő, hát abba kucorodtak össze ketten, egymást melegítve. A kutya az ember hasához bujt, az ember meg, olyan fél karéjban, a kutya köré görbült, óvón.

Az embernek akadt mindig annyi, hogy ehettek. Se jól nem laktak, se nem éheztek. Leginkább csak éltek. A kutyának mindig volt. Cserébe a kutya őrizte az ember álmát, ha ott volt dolga, ahová nem vihette magával, őrizte semmi kis motyóját.

Az ember nem volt se magas, se alacsony, se sovány, se kövér, olyan átlagos ember volt. A kutya nem volt se kicsi, se nagy, se szép, se csúnya, olyan átlagos kutya volt. De az embernek ő volt a Kutya, akivel olyan jókat tudtak együtt hallgatni. Néha beszélt is neki, ilyenkor a kutya félrehajtott fejjel hallgatta az embert, egészen úgy, mintha értené. Talán értette is, ki tudja? Egyszer az ember énekelt, a kutya meg vonyított hozzá, ezen aztán jót derültek - persze, mindketten a maguk módján. Másszor az ember sírt. A kutya odasimult az oldalához és vigasztalásul a kezét nyalogatta.

Jól elvoltak így ők ketten, az ember, meg a kutya.

Egy napon két, rossz szagú ember közelített az Emberhez. A kutya szimatolt: agressziót, félelmet és mosdatlanságot fogott az orra. Morgott, hátán felállt a szőr: rosszat érzett. A rossz szagúak hangosan kiabáltak az Emberrel, pénzt követeltek, erőszakoskodtak. A kutya az Ember mellett állva kivillantotta fogait, acsargott. Nem látta a feléje közeledő lábat, csak a fájdalmat érezte, hogy megszakadt benne valami. Az ember nem látta a kés villanását, csak megütötte valami és valami meleg csordult ki az oldalából.

Az ember összeesett. A kutya odakúszott hozzá, hasához bújt, az ember meg óvón köréje görbült.

Most már csak ők voltak, ketten, az Ember és a Kutya. Mindörökké ketten.

Érzékszervi megcsalatás

Egyszer olvasta valahol, hogy az ember az agyával érzi a szagokat. Hogy az orrban csak receptorok vannak és az abban keletkezett ingerületeket az agy elemzi, köti valós dolgokhoz. Lehet, hogy így van. Ő ugyanis a szagot, illetve, már bocsánat, az illatot tényleg az agyában képezte le. Az asszonya illatát. Mindig is hozzá kötötte.

Amikor megismerkedtek, csak olyan semmi kis, tiszta illata volt. Ruhája se sok, cifrasága még úgyse. Mondta, minek az, jó anélkül is, de tudta, csak sajnálta magától a rávalót. Igaz, a három gyerek mellett nem is igen jutott volna. Aztán, amikor összeszerelmesedtek, gondolta, meglepi egy illattal.

Nem akarta nagyon rá erőltetni az ízlését. Először csak egy dezodorral, aztán parfümmel. Moschus, az volt akkor a divat. Abból az egyik illat, az nagyon talált hozzá. Sokáig, ha azt érezte, mindig őt kereste az emberek közt, még akkor is, amikor tudván tudta, hogy nem lehet ott.

Ahogy szép lassan ruhák és még cifraságok is kerülköztek, az illata is megváltozott. Halovány arcfesték, szemhéjpúder, csinos nyári ruhák, ehhez már nem ment a Moschus mély illata, hát vett neki egy könnyebbet, ha jól emlékszik, Givenchy-t.

Ez lett az illat, ami hozzá, az ő asszonyához tartozott. Szépen végig járta az „osztályokat”, Givenchy III, Givenchy IV, a fene tudja, mi volt a különbség, de ha az egyik elfogyott, vette a másikat. Ha csak belépett a lakásba, szólnia sem kellett, már tudta, hogy otthon van az asszony. Nem mintha annyira tömény lett volna, csak egyszerűen ott volt a levegőben. De lehet, hogy csak ő képzelte úgy.

Más volt az illata reggel, más délben és más este, az ágyban. Ezt az illatát szerette legjobban, pedig éjszakára soha nem fújt magára semmit. És mégis. Szerette, hogy illatát ott hagyta a párnán. Amikor később kellett elmennie, vagy csak éppen nem volt dolga és még lustálkodott, csak átfordult az oldalára, beletemette az arcát az ő párnájába és mélyen beszívta az ismerős illatot. Ilyenkor végtelen jó érzés töltötte el: az asszonya illata, csak az övé.

Nem vette észre, mikor változott meg ez az illat. Ha asszonyára nézett, ha őt ölelte, agyában ez a régi köszönt vissza. A fürdőszobában, a Givenchy mellett megjelent egy másik parfüm is. Az asszony azt mondta: kell a változatosság. Nem volt rossz, de ez az illat nem talált az ő asszonyához. Szerinte, legalább is.

Aztán, egy napon, az asszony összepakolt és elment. A Givenchyt a polcon hagyta.

...ahová mindenki egyedül megy.

- Hogy áll, nővér?

- Nem tart már sokáig, doktor úr. A pulzusa alig tapintható, a szaturációja alacsony.

Na, álljunk meg egy polgári szóra! Mi az, hát nem adok életjelet? Lélegzem, mi a fenét csináljak még? Eregessek füstjeleket? Különben is, útálom, ha úgy beszélnek rólam, mintha itt se lennék. Héééé, még itt vagyok!

- Hozzátartozója?

- Tudtommal nincs senkije, doktor úr.

- Na, legalább annyival könnyebb lesz. Gyűlölöm, amikor meg kell mondanom nekik…

Mi a fenét kell megmondani, és kinek? Mindig egyedül voltam, miért pont most lenne valaki velem? Csak nem már temetni akartok? Egy francokat! Még hogy én haldoklom! Majd mindjárt felkelek, és jól pofán váglak! Szia, anya! Te hogy kerülsz ide? Jól van, na, ne haragudj, a múltkor nem értem időben haza, pedig megígértem, hogy elmegyünk cukrászdába, de mire hazaértem, téged már elvittek…pedig hoztam csavarós felmosót, vödörrel, hogy ne kelljen hajolnod, mondtad, nem kapsz levegőt, amikor felmosod a konyhát, tudom, a szíved, de most majd már könnyű lesz!  Nővér, hol a ruhám? Ebben az idióta, meztelen seggű kórházi izében mégsem mehetek anyával kávézni? Megígértem neki, nővérke, most eljött, tudom, nem ihat igazi kávét, igen, a szíve miatt, de azért egy finom kapucsinó csak nem fog ártani, igaz, anya?

- Nem tudja, nővér, vallásos volt? Tudja, az utolsó kenet miatt…

- Nem hiszem, doktor úr, mert elég csúnyán tudott káromkodni.

Hát, ami azt illeti, sohasem hittem istenben, gondolom, már késő elkezdeni. Most ez azért visszaüthet az elszámolásnál, nem? De úgy vélem, isten túléli. Én már nem annyira, hehehe. Vajon milyen lesz odaát? Azt mondják, békés. Azért ez tiszta röhej. Honnan a francból tudják? Visszajött valaki, hogy elmondja? Nagyon okosak, mondhatom, a népet hülyíteni, azt tudják!

- Nővér?

Igen, nővér, igazán tehetnének valamit! Fázom. Olyan rettenetesen hideg van! Anya! Ott van anya, áll az ajtóban, engem vár, nála mindig finom meleg van. Megyek, anya! Furcsa…hiába akarom, nem közeledem hozzá…most már olyan sötét is van…anya! Félek…

- Nővér, kérem, jegyezze fel, a halál beállta 16 óra 32 perc. Kikapcsolhatja a monitort.

lidérces

M. álmodott.

Azt álmodta, hogy ismét a diszkóban van. Hallotta az agyzsongító dübögést, a monoton haus-zenét, retinájába égtek a lézersugarak, orrában érezte a cigaretták füstjét, a felhevült női testek pézsmaillatát. Odakönyökölte magát a pulthoz, kért egy sört. Ma nem akart túlpörögni. Csak szolidan, pajtikám, csak szolidan. A pult kanyarulatánál ott volt az a kis dögös vörös, akit már látott itt egyszer-kétszer. Intett felé az üveggel. Meglepetésére a csajszi visszaintett.

M. azt álmodta, hogy átnyomakodik hozzá a tömegen. M. azt álmodta, hogy táncolnak, majd isznak, majd megint táncolnak, majd megint isznak. A kis vörösnek egyre jobban csillogott a szeme. M.-nek támadt egy ötlete. Ismert egy srácot, akinél lehetett cuccot kapni. Kiment a mosdóba. Visszafelé az előtérben lebonyolították az üzletet. Ilyen egyszerű ez. A kis vörös fel volt dobva, M-nek nem kellett sok, hogy rábeszélje, üljenek be az autójába, lazuljanak egy kicsit a hátsó ülésen.

M. azt álmodta, hogy a kis vörös odaadóan simul hozzá. Nem remegett a keze, ahogy az öngyújtót tartotta a kanál alatt, amíg a por meg nem folyósodott. A lány vénája ártatlanul kéklett könyöke hajlatában. Már a saját karjára tekerte a gumit, amikor a kis vörös teste halálos görcsbe merevedett.

M. azt álmodta, hogy arcok veszik körül, néma arcok, és a távolban egy mentő szirénája szakítja fel az éjszaka csendjét.

M. jobban szerette volna, ha nem álmodik, de az álom makacs volt, minden éjszaka visszatért hozzá.

M. álma belehalt a reggelbe, ahogy a börtön többi álma is. Száz és száz visszatérő álom lebegett a város felett éjszakánként és halt meg reggelre, hogy az első szellő a Duna felé sodorja, és eltemesse.

..csak az egészség, az legyen...

Az öregembernek nehezére esett a légzés. Mint ahogy minden más is. Amióta agyvérzése volt, már semmije se úgy működött, mint régen. Csak az agya, az volt a régi. Gondolta is magában: tiszta röhej, agyvérzésem volt, mégis az agyam az egyetlen, ami rendben működik. Csak az a baj, hogy odabent. Kifelé ez nem nagyon látszott.

Valami sztrókizének mondta a doktor, de neki jó volt az szélütésnek is. Meghogy, majd javulni fog. Hát, már két év óta nem nagyon javul. Igaz, nem is rosszabbodik. Elejében még figyelte magát, hogy talán ma nem lötyögteti ki a levest, talán ma érthetőbb lesz a beszéde, talán ma időben kiér a wc-re. Aztán rájött, hogy csodák nincsenek.

Ami azt illeti, el tudta magát látni, csak amióta magára rántotta a forró olajat – rosejbnit akart sütni, de a lába megtréfálta, kicsit arrébb lépett vele, mint kellett volna – a főzéssel nem próbálkozott.

A lánya járt át hozzá, kelletlenül, muszájból, meg ne szólja a falu. Soh’se volt oda az öregért. Miért is lett volna oda érte? Amikor lány volt még, szigorúan fogta. Akihez menni akart, erősen megszólta. Végül dacból, csak azért is felcsináltatta magát, abból meg olyan nemszeretem házasság lett. Az öreg figyelmeztette, nem lesz ennek jó vége. Nem is lett. A férje pár év múlva lelépett, azóta gyerektartást se fizet. Naná, hogy nem volt oda az öregért, mikor annak igaza volt! Pedig nem is dörgölte az orra alá.

Az öregnek olyan öreg szaga volt. Meghatározhatatlan, de érezni lehetett. Talán az anyagcseréje változott meg, talán csak a bőre eresztett másképpen, vagy a ruhája tette – szekrényszaga volt mindegyiknek, inge, alsóneműje jófajta, körmös lábú, diófa deszkájú fiókosban hevert, még az ő apja csináltatta a Werner tislerrel – mindegy is. Ő ugyan nem érezte, de a lánya csak nem állta meg szó nélkül:

- nahát, öreg, többet is használhatná a szappant, ne féljen, nem kopik el! Úgy áporog itt nekem, mint valami krumplisverem!

Nagyon igaztalan volt ez a lányától, mert az öreg minden nap lecsutakolta magát a hokedlire tett tanyalavórban. A szélütés óta kicsit balog volt a jobb keze, lassan is ment a dolog, de az nem zavarta. Csatakosabb lett ugyan a konyha köve, de akkurátusan feltörölte, a rongyot kicsavarta, kitette száradni a tornác korlátjára.

A lehajlással óvatosan kellett volna bánnia, de mit tehetett? Gondolkodott azon, hogy megveszi azt a flancos felmosót, vödörrel együtt, amit a tv-ben is látott, valami viledát, vagy mit, de aztán mindig elfelejtette megemlíteni a lányának.

Aztán a beszédje. Valahogy olyan gombócosan jöttek elő a szavak, pedig odabent olyan tisztán visszhangzottak! Ha szomszéddal váltott szót, vagy a postás köszönt be, netán Rózsika, a szociálisoktól nyitotta rá az ajtót, egyre többször kellett nekifutnia a mondanivalójának. Lassanként elunta, hogy majd’ mindent ismételni kellett, hogy megértsék. Manapság már leginkább csak ők beszéltek, az öreg meg értően bólogatott, hümmögött hozzá.

A lányának ehhez nem volt türelme. Jött, ment, vitte-hozta a mosnivalót, összerántotta az ebédet-vacsorát – rendszerint nagy adagot főzött, ne kelljen naponta jönnie, van, hogy három napig is ugyanazt ette az öreg. Ha megpróbált valamit szólni a lányához, az türelmetlenül ellegyintette:

- hagyjon már, öreg, nincs nekem idegem kivárni, míg kinyögi, mit akar! Írja le, ha olyan fontos, majd legközelebb elolvasom!

Na, ez szemét dolog volt. Tudta jól a lánya, hogy amióta a jobb keze is balog lett, írni végképp nem tud, csak kín keservesen, ákom-bákom, szinte olvashatatlanul. Az öreg hát inkább nem is próbálta.

Minap aztán a lánya, mikor belépett, lilult fejjel kezdett ordítani:

- hogy az isten tegye magát a kopaszok közé, öreg! Most már be is hugyozik nekem!

Az öreg dermedten nézte a nadrágján terjengő foltot: de hát én nem is vettem észre – akarta mondani, de hangja még a szokásosnál is gombócosabb volt. Mondta a doktor lehet, hogy lesznek vizelet visszatartási gondjai – elegánsan valami inkonziizének nevezte – de a nagyobb baj az volt, nem érezte, hogy kell, mert elindult volna időben! De még csak nem is érezte, hogy feszülne a hólyagja!

Az öreg őszintén megrémült. Tudta ő, hogy ez állapotromlás – mondom, a kerekek odabent olajozottan forogtak – és arra gondolt: istenem, csak a következő ne az legyen, hogy még be is szarok! Pelenka – erőltette a szót – biztos van ilyen magamfajtának is.

- Mit motyog, öreg? Pelenka? Még csak az kéne, hogy még a szarból is mossam ki magát! Megy az öregek otthonába, és kész! Bajlódjanak azok magával!

Azóta rémülten figyelte, nincs-e megint folt a nadrágján. Volt. Kapkodva vetkőzött, mosakodott, alsóneműt, nadrágot cserélt, gyorsan, gyorsan, csak a lánya meg ne lássa, majd kimossa magának, ha nyugalom lesz.

Csakhogy, elfelejtette kimosni. A lánya csak beleszagolt a levegőbe, és már mondta is a magáét.

Most itt ül, mellette bőrönd. Nehezére esik a légzés. Nem valami fizikai erőfeszítés miatt. Szorong, gyomrában valami erős remegés kél, nem kap levegőt. Várja a szállítót, ami beviszi az öregek otthonába. Kész, ennyi volt. A lánya elintézte.

Pedig még nem is öreg: 63 éves.

a kilátástalanság tövében ülve

Az asszony olyan kis semminek látszó. Kora meghatározhatatlan, szeme fénytelen, időnként a semmibe révedő, tétova pillantású. Ruházata, mint annyi másé, se ilyen, se olyan. Egyszerű. Látszik, hogy össze nem illő darabok, de nem zavarja. Ahogy semmi más sem. Ül az ágy szélén. Lábnál egy berlinerkendőbe kötött csomag. Nem nagy, épp annyi, amennyit egy asszony kilométereken keresztül el tud cipelni. Mert neki cipelnie kellett. Ül az ágy szélén. Amikor valahol becsapódik egy ajtó, összerezzen, kicsire húzza magát, tekintete rebben. Nem szól senkihez, őhozzá se szólnak. Mintha nem is lenne.

Nevét kérdezem. Válaszát alig hallani, mintha azt akarná közölni a világgal, minek már a név?

Biljana Boskovics, mondja mégis. Honnan? Messziről, Boszniából. Egyedül? Csak bólint. Ülünk egymás mellett, szótlanul. Egyszer csak megered a szava:

Su došli ćetniki. Sat je dobio za pakiranje. Trebao sam zamotan pedeset godina, pod satom. Ispostavilo se toliko. Ovdje moj život.

Magamban fordítom: jöttek a csetnikek. Egy órát adtak csomagolásra. Nekem ötven évet kellett volna becsomagolnom egy óra alatt. Ennyit tudtam. Itt van az egész életem.

Keze a berliner kendőre rebben. Kibontja. Egy szentkép. Holmi felső, meg alsó ruhák, egy doboz, ki tudja, milyen kincsekkel, egy vekker, két pár cipő, fazék, párját vesztett porcelán csésze, fésű, hajcsavaró, tisztítószerek (tán még vimes dobozt is láttam), zsebkendő, harisnyák, fotóalbum, egy imakönyv, rózsafüzér, vagy valami ilyesmi, kis zacskóban só, gondosan celofánba csomagolva doboz gyufa, gumival átkötött nejlonzacskóban iratok, igazolvány, keresztelő levél, csupa értéktelen semmiség.

Szeme most a távolba réved, szinte suttogja:

Su hodali od kuće do kuće, oni su vikali: vi svi umiru, bosna pse!

Agyamban a kép: házról házra jártak, ordítva, megdöglötök, bosnyák kutyák!

Sóhajt. Holmiját rendezgeti, mintha érintésük egy másik világba vinné, amikor még mindennek értéke volt. Emlékezik.

Tko bi mogao pobjeći. Vukiču on je pucao, samo zato što je htio da se vrati u svoju majku fotografiju.

Bennem égnek a szavak: aki tudott, elszökött. Vukicsot lelőtték, mert vissza akart menni a szülei fényképéért.

Lassan, óvatosan visszaköti a berliner kendőt. Nem öleli magához, csak a kezét tartja rajta.

Birtokolja, amije még van.

Toliko je preostao, i moj život. Ali ja ne znam, što ću raditi s njim. Nikola, moj muž, on je otišao. Potisak na kamionu, to jedan i pol okrenuo, od našeg.

Olyan véglegesen cseng minden szava, a megmásíthatatlan hangján: ennyim maradt, és az életem. De nem tudom, mit kezdjek vele. Nikola, a férjem, eltűnt. Feltuszkolták egy teherautóra, az másfele fordult, mint a mienk.

Aztán csak ül tovább, szótlanul. Nincs mit mondania, nincs kinek mondania.

Nagyatádi menekülttábor, 1993. Az év, amikor az elhalt menekültek temetésén a pap a költségekbe harangkopási díjat is elszámolt.

...mert vannak még, akik szolgálnak...

A tanító úr egy dombra húzó kis utcácskában lakott, magányosan. Nem mintha ez lett volna a szándéka, de valahogy úgy alakult, hogy elkopott mellőle élete párja. Tán sok volt neki a javítandó dolgozat, ki tudja? Meg az, hogy a tanító úrnak túl nagy szíve volt, hazahordott mindenféle éhenkórász gyereket. Hacsak rövid időre is, de mindig akadt egy, a konyhaasztal sarkánál kuporgó vézna kis alak, aki csendes áhítattal figyelte, hogyan mélyed a kés a veknibe.

Így hát a tanító úr Örzsére hagyatkozott, a termetes özvegyasszonyra, aki a szomszéd portán perelt a tyúkokkal, meg a kacsákkal. Látszatra morgós egy némber  szigorúan kontyba szorított hajjal, még szigorúbb nézéssel, de ez csak a felszín volt. A szíve neki is éppolyan nagy volt, csak Örzse erősen titkolta. Hogyisne, majd a végén még valami nadrágos visszaélne vele, azt már nem! Maradt hát az érdes felszín. Hanem a tanító urat mégis a szárnyai alá vette. Nem azért a kis pénzecskéért, amivel a tanító úr a gondoskodást meghálálta, mert hát mi volt az neki? Egy kis sepregetés, főzés, heteként mosás, vasalás, semmi az, magamagától is megcsinálta volna, mert kedvelte ám a tanító urat. Így, hogy házvezetőnőként sertepertélt körülötte, csak nem vette szájára a falu.

A tanító úr amúgy igen összeszedett férfiember volt. Tiszta ing minden nap, nadrágjának éle, mint a penge, nyakkendője akkurátus csomóra kötve, hajában a választék nyílegyenes. Csak egy dolog rontotta az összképet, de az is csak délután, hazafelé jövet: ujjáról a krétaport szórakozottan a zakója oldalába törölte, úgy a zseb magasságában. Örzse régebben pörölt vele, hogy micsoda slendriánság ez, a tanító úr igazán odafigyelhetne, de már felhagyott vele. Megadóan fogta a ruhakefét, és nekiállt kiszedni a krétaport. A sima krétával még csak boldogult, de amikor a tanító úr a földrajzot adta elő, és a színes kréták is előkerültek, hát azt nagyon nem szívelhette.

A tanító úr reggel kiállt a kapuba, és végigtekintett a falun. Ezt a pillanatot nagyon szerette. Ilyenkor úgy érezte, övé az egész falu, az alvégtől a felvégig. A háztetők szerint meg tudta volna mondani melyik tanítványa, hol lakik, a régiek is, meg az újak is. A kapuból, ha olyan volt az idő, még visszafordult, hol a kalapjáért, hol az esernyőért, hol a felöltőért. Nem bízott ő ezekben az időjárásjósokban, többet mondott neki a Somlyó felett az ég színe, meg a szél illata. Kétrekeszes aktatáskáját – jóféle marhabőrből, csatos szíjjal, ahogy kell – hóna alá csapta, indult. Mire Zsiga bá’, az iskolaszolga beterelte a zsibongó gyereksereget, ő is megérkezett. Bár felsősöket tanított, nemigen kellett fegyelmeznie. Az aktatáskát leállította jobbra, az asztal lába mellé, kihúzta a fiókot, kivette a naplót, és letette maga elé. Mindkét kezét ráfektette, mintha imádságos könyv lenne, majd szemüvege fölött végignézett az osztálytermen. Ennyi elég is volt.

A tanító úr nem feleltetett. Ő beszélgetett diákjaival. Még a leg butább – meg volt győződve egyébként, hogy buta gyerek nincs, csak tanulni lusta – gyerekből is ki tudott szedni annyit, hogy nyugodt lelkiismerettel írhassa be neki az elégségest. Egy valamire azonban kényes volt: a tisztaságra. Óráit vizittel kezdte: kéz, köröm, fül. Akinél neki nem tetszőt talált, kíméletlenül kiküldte a mosdóba: na, fiam, itt van ez a darab szappan, meg ez a kefe – mutatta az aktatáskából előszedett holmit – most szépen kimész, és rendbe teszed magad! Ne félj, nem fog fájni, de ha fájna, nyugodtan kiabálj, mi majd nagyon sajnálni fogunk téged! Úgy a félév táján már nem volt dolga se a szappannak, se a kefének…

Egy napon a Kanalasék Berti gyereke kiszédült a padból. Feküdt ott, hamuszürkén. A tanító úr felölelte a fejét, rebbenő szemét nézte, leheletét szagolta, aztán megkérdezte: Berti fiam, mikor ettél utoljára? Kanalas Berti szinte csak lehelte: tegnap délben, tanító úr kérem. Egy kis suhhantott leveskét… a tanító úr zsebébe nyúlt, kockacukrot vett elő, kettőt is: na, ezt most szépen szopogasd el. Aztán majd a többit meglátjuk.

Örzse már nem is csodálkozott, amikor a tanító úr háta mögül a Kanalasék Berti gyereke leskelt elő. Na, tanító úr, maga is jókor tud nekem kosztossal beállítani! Még jó, hogy reggel késnek szaladt az egyik tyúk, nem ült az már el rendesen. Gondoltam, sikerítek belőle egy jó erős levest. No, akkor most megvastagítom egy kis metélttel, addig itt ez a szelet kenyér, gyerekem, éhen ne hallj itt nekem!  A Berti gyereken látszott, hogy iszonyú akaraterővel tartja vissza magát, hogy csak kicsiket harapjon, mert szíve szerint befalta volna az egészet, két pofára.  Örzse és a tanító úr összenéztek. A tanító úr épphogy csak egyet emelintett a szemöldökén, Örzse értette. A tyúkcomb Berti tányérjába került. Mikor végeztek, Örzse egy tiszta konyharuhába pakolt még a kamorából: itt van, te gyerek, vasárnapról maradt lekváros bukta, vidd magaddal, tejjel mártogatva kiadós az.

A tanító úr a Berti gyereket vállánál fogva az ajtó felé kormányozta, szinte hessegette. Nem jól viselte a hálálkodást: jól van, na, jól van, majd ha nekem nem lesz, megyek hozzátok, oszt visszaadod – morogta. Mondd meg anyádnak, hogy délután elnézek tifelétek! Aztán már csak Örzsének mondta, fejét csóválva: nem jó ez így, Örzse, nagyon nem jó. Suhhantott leves…a gyerek meg még fejlődésben van…hejj, de nagyon nem jó ez így… Örzse, mit gondol, délután lehet még a Hangyában tejet kapni?